Kukorít a kakas. Szürkül az ég alja.
Hajnalra gingallóz a falu harangja.
Fölébred madár a harmatos lombon.
Iszik a virágból, s a magasba röppen.
Riog a kanász a tülökkel a dombon.
A koca az ólban felfülel és röffen.
Az eb is elhagyja a boglyának alját;
ásít, nyujtózkodik, lerázza a szalmát,
s megnézi a kútnál: van-e a csurgásban?
Kapuk, ajtók nyílnak az útca sorában:
a felső szoknyát a fejére takarva
kergeti a kocát itt Örzse, ott Panna.
Indul a tehén is. A kapufélfába
megdörzsöli kissé borzas homlokát.
A kisborju bőgve iramlik utána.
Visszanéz a tehén, s rányal a fiára.
A nap felvillantja első sugarát.
A leány a kútnál mosdódzik szaporán:
rózsa piroslik fel arcának bársonyán,
s mosolyogva pillant egyet az utcára...
Megismerte: kinek ostorpattogása
kíséri a kocsit mezei munkára?
Móric is kitárja a fűszeres boltot,
amelynél vegyesebb nincs Európában!
árulván ő szappant, szöget, pityke-gombot,
heringet és selymet, naptárt és dorombot,
tajtékpipát, ánizst, és borjúkötelet,
téntát, ókulárét s ibolya-gyökeret.
Csendül a boltajtó, megkezdik Vargáék:
- Aggyék öt tojásért egy porció kávét.
(Kávéra kapott már az asszonynép régen.
A betegek kezdték, csak orvosságképpen, -
noha ezt a kávét sohse látta Kuba!
Dehát jó ez így is. Mit nekik Hekuba!)
A gazda is kihajt a lóval szántani:
kukorica alá kell földet bontani.
A kutya is kimegy, mintha nála nélkül
nem eshetnék szántás: kíséri a lovat.
A ló feszült innal megyen egyik végtül
a másik földvégig. És a munka halad.
Végre is a kutya únja meg a szántást:
leheveredik a szántóföld végére.
S álmos szemmel kaffant egyet olykor-olykor
az orra környékén döngicsélő légyre.
Ezalatt a falu élete megárad:
a ludak gágogva a rétre kiszállnak;
szurok-illat terjeng kovács műhelyéből;
a cigány kilép a község tömlöcéből;
réce megy a vízre; gyermek iskolába;
öreg édesanyó az istenházába.