(Chrysomela fastuosa.)
Az ablakomnak külső párkányára
leszállt egy fényes kék-aranybogárka.
Messziről jött, és itt most megpihen.
Szárnyát bevonja, s rám néz szelíden.
Rám néz s bámul.
Mit gondol magában
a kisbogár az ember ablakában?
Tán ezt gondolja: íme itten áll
egy óriásnagy fekete bogár;
egy nagy bogár, ki kőben éldegél,
s nincs szárnya se, csak mászik, mendegél.
S én gondolom: Mily boldog e kis élet:
csak véletlen, hogy a városba tévedt;
az erdőség az ő igaz hazája,
a lomb, a fű, a virág a tanyája;
bú nélkül él, békén, függetlenül;
minden övé, ahova települ;
pénz néki nem kell, se más földi kincs;
barátja sok van, ellensége nincs;
ház se kell néki: ha eljő az éj,
a sátra lomb, az ágya falevél;
reggel, ha ébred, inni, fürdeni
egy tiszta harmatcsepp elég neki;
ebédje nyitó virág mézpora,
divánja annak selyme, bársonya;
ott szundikálja délutáni álmát,
s hallgatja kedvel a madár-dalárdát.
Vajjon mi hozta ezt a kisbogárt,
mi gondolat, hogy éppen ideszállt?
Tán benne is van vágy és akarat:
próbálni, látni új világokat?
Vigyázz kis boldog: messze el ne szállj!
Az ember is, ez óriás-bogár
a zöldben élt valaha réges-régen,
függetlenül, csendben és békességben;
de vágya támadt látni új világot,
s ment-ment, elhagyva fát, füvet,
míg végre kövek közé rekedett,
s küzdelmes élet örök rabja lett.
*
És üldögélünk csendes, szótlanul.
A nap kisüt a fellegek alul.
Megmozdul, fölnéz az aranybogár:
szárnyát kibontja, s dongva tovaszáll.