Szemem leginkább csak lehunyva lát,
Mert nappal egyre szétcsapongva száll;
De alva rád tekintek, csak te rád,
S az éjhomály sugárzó fényben áll.
Te, kinek árnya árnyat fénybe von,
Árnyad valója mily szép alakot
Mutatna fénynyel, fényes nappalon,
Ha árnyad is már fényt ragyogtatott!
Tekintetemnek mily áldásra válna
Élő világosságon látni meg,
Ha holt éjen, álomban is, csodálva
Tekintik puszta árnyad’ e szemek.
Minden nap éj, a mig föl nem talállak,
S az éj fényes nap, ha álmimba’ látlak.