Ha negyven tél fuvall majd homlokodra,
Bájid mezőjén barázdát hasítván;
Szépséged éke mint nyűtt ruha fodra
Rongyokba máll, s azt mondják rá: be hitvány!
Ha kérdik akkor, hol a régi szépség?
A boldog napjaidból elfecsélt kincs?
Csak béesett szemed kihamvadt mécsét
Mutatni: oh mi szégyen, mily szegény dics!
Szépségednek be más dicsére volna
Ha mondhatnád: „Szép magzatomba’ van
Bájimnak összesége elszámolva,”
S szépséged folytatódnék bájiban.
Igy ifjulnál meg ismét, öregül;
S fölforrna véred, bár meghidegül.