Zellim, legelső zsengéjétől
Érted fosztám meg a tavaszt,
Vedd, Zelli, kedvesed kezéből,
Vedd, kérlek, forró csókkal azt!
Vedd, Zelli! lásd.miként hullattam
Harmat gyanánt rá könnyemet,
Hogy sorsom által eltiltattam
Körűled élnem éltemet.
S panaszlanom, hogy bánátimnak
Most csak az ád vigasztalást,
Ha megjelenvén álmaimnak,
Esküszöl, hogy nem kedvelsz mást.
Nézd mint serkenget új örömre
Mindent a nyájas kikelet.
Nem engem, Zelli, én örökre
Szivemben hordom a telet.
És nem lesz vége gyötrelmimnek,
És nem derűl fel bánatom,
Míg majd, hogy szíve szép Zellimnek
Örökre enyém, nem mondhatom.