Tűzokádó, haragos hegyek,
Most értem meg talán-talán,
Mért keresi olykor dühös, mély szátok
Káromkodó lánggal az Eget.
Ilyenkor a Föld szive dobog
S kérdi a vélt Hatalmasat:
Hát fiai Isten-arccal és hittel
Nem lehetnek soha boldogok?
Áldott lázadtak, tüzes hegyek
S szivek, kiket kétség facsar,
Biztatóim mégiscsak tik maradtok,
Hogy legyek - és: jó ember legyek.
A Föld szive őrülten dobog,
Embernek lenni ma nehéz,
De vulkánok s szivek lenti dühére
Az ostromolt Ég csak mosolyog.
Mindent megkapott a Föld fia,
Szivet, fájást, halált, hitet,
(Csittuljatok, égő szivek s vulkánok)
Meg kell mégis majd javulnia.
Most fog kapni az ember valamit,
Csodásat, szépet és nagyot
Vagy semmit. Vagy az Ég igaz jutalmát:
Legyen olykor víg, míg lent lakik.