Estharangnak hangjainál
A nap sötét fellegbe száll,
A földmivelő és a méh
Sietnek már haza felé.
Álmosan cseveg a patak,
Elnyugosznak a madarak,
A lenge szellő így susog:
„Jó éjszakát, szép virágok."
S a virágok lassan-lassan,
Oly csendesen, oly titkosan,
Hogy csak a költő hallja meg,
Titkaikról beszélgetnek.
Beszélgetnek napsugárról,
A szerelmes csalogányról,
Ezerszinű pillangóról,
A lengéről, csapongóról.
Mily csevegés, mily suttogás!
Mennyi illatos sóhajtás!
Mennyi édes vágy és remény!
A virág is remél — szegény!!
De egyszerre mily némaság ?
Feltûnt az ezüst holdvilág,
Mélyen hallgat minden levél,
A hold tündérregét beszél.
És a virágok hallgatnak,
Hol sirnak, hol mosolyognak,
Néha egyik ezt susogja:
„Mintha csak felőlem szólna."
S regél mindig csodásabbat,
Mindig bűvös bajosabbat; —
A virágok elszunnyadnak,
Kis tündérekről álmodnak.
A hold szeliden letekint,
És csak ragyog s regél megint.
Mért oly bánatos sugara ?
Mért hull köny a virágokra ?...