Van egy harc, amelyben az ellenség deli
Ifjak ellen titkos fegyverét emeli,
Titkos fegyverét, mert Márs, a hadak atyja,
Vért ontó szablyáját ebben nem forgatja;
Méregben feresztett nyilak nem repdesnek
Itt, de a vitézek mégis sebbe esnek;
A vérpatakoknak bár nem hallik zajja,
A nyögdécselőknek egekig hat jajja;
Sőt maga Cupidó rózsás ágyon forog,
Igéző nézéssel kevélyen vigyorog,
S mosolygó grácia sétálgatván körűl,
E deli vitézek seregének örűl.
Mégis szemeikből a terhes felhőnek
Vizéhez hasonló könnyforrások nőnek.
Csudálatos harc ez, ugyan az embernek
Szívébe micsodás élű pallost vernek?
Vénus ez, akinek szeme szivárványa
A szívbe halálos mérgű nyilat hánya;
Vénus az, aki, míg vitézeit nézi,
Égő szemeivel halálra igézi.
Aki, míg csókjai harmatját öntözi,
A vitézt rablánccal titkon megkötözi.
Úgy van, kik a szíren szavára megállnak,
A tenger elnyelő örvényébe szállnak;
Míg Sámsont Délila álommal kínálja,
A gyilkos kéz alvó szemeit kivájja.