(Emlékezés párisi nyarakra)
Elém most régi nyarak vonulnak,
Páris keblén amikor számüzötten
Rejtettem el bús, dühös arcom
S esküdöztem:
Tatár-dulta földem sohse lát.
Kedveim mint váltogatták egymást,
Hányszor nőttem és buktam a hitben,
Hogy jók haragja s épülése
Soha itten
Vért új vérrel se moshat el már.
Óh, párisi, dacos bujdosások,
Ti őriztetek meg fiatalnak,
Ki, ím, beérte és bevárta,
Míg akarnak
És mernek is az én társaim.
Új nyár érleli régi vetésünk
S a sok, régi, fúlt párisi nyárra
Úgy gondolok, mint áldott, lelki
Barrikádra,
Ki megvédett az új harcokig.
Tüzelj, Nap, csapkodj, vad, nyári zápor,
Hitek s dult mezők már kinyíltak
S kardot verve vas-keresztjéből
Régi sírnak,
Megyek: várnak a táborozók.