Egyszer csak, mint a színpadi kárpit új lebbenésével, azt látom, hogy nem a Rózsa utcában vagyunk, hanem egy rengeteg nagy, új házban.
A ház nemrég épülhetett: a folyosókon még érzik a vakolatszag. Az ajtók is ragadnak még a friss festéstől, és terpentinszagot árasztanak. Az ember akármerre néz, bő és kongó folyosókat, széles lépcsőket lát.
A házban alig lakik még ember. A mi folyosónkon, a földszinten sok üres szoba van még. Az óriási ajtószárnyak néhol tárva-nyitva állanak. Hátrább a postamester lakik, aki nagyon befűti mindig a szobáját, azután egy gépész, meg két fűtő. Az én apám "főgépész úr" itten.
És ez a nagy ház mindig zárva van. Aki ki akar menni, be kell csengetnie jobbkézt a kapu mellett egy kirántós rézgombbal a portáshoz: a portás kijön és nagy komolyan kulcsot hoz. Aki bejön, annak is csengetnie kell.
Ez a ház a lipótmezei Országos Tébolyda - vagyis magyarul: elmebajosok országos intézete. Apám, mint az irataiból látom, 1868. november 1-jén költözött ide.