Nem leány, nem is menyecske,
Kit szívem szeret,
Kis madár, egy házi fecske,
Bírja szívemet.
Néha eljő ablakomra,
S békopogtatom,
Őt ölemben, őt karomban
Játszva ringatom.
Néha étket ujjaimból
Dallva csipkedi,
Néha berzenkedve száját
Számhoz érteti.
S így enyelgjük át napunkat
Ketten, boldogan,
S ő felejti messze földön,
Hogy hazája van.
Elfelejti, hogy hű párja
Rég siratja már,
Várja otthon elmaradtát
Kis fiúmadár.
Mondhatnám a kis gonosznak:
Menj, te csapodár!
Hűtelenség legrutabb bűn; –
Nem szeretlek már.
Ah de hogy gyűlöljem őt meg,
Mondjátok nekem,
Hogy taszítsam el magamtól,
Hogyha – szeretem?