(Ballada)
István király, trónjára hullva
Mereng az éj késő felén,
Haldokló mécsnél, vesztett harczán,
Ködbe sülyedt mult életén.
Szeme a félhomályba mélyed,
Hamu lesz föllobbant tüze;
Nincs vágya, mért imát sóhajtson,
S mégis kulcsolt száraz keze.
De im, suhog trónján a függöny,
Halk nesz járja át sátorát;
És felé túlvilági fényben
Egy ifju hölgyet jőni lát.
Kihalt szive kezd sustorogni,
S pillanat mulva lángra gyul, —
A fény átvillan nagy, nagy éjen . . .
— A lány esengve térdre hull.
„Neked — szól — felséges királyom
Éjed kin, napod unalom.
Gyötör, emészt, hogy nincs utódod.
Már-már a halál szárnya nyom.
Hazádnak s néked vigaszt hoztam,
Esküdj, s rövid időközön —
Meglátod Árpád tiszta vérét . . . ”
— Kiált a király: „Esküszöm!
Király lesz ő! — Te meg szép angyal" —
S ekkor rémülten széttekint.
A hölgy már eltünt sátorából;
Ő a kétség karján megint.
Uj láz is tépi . . . napokig vár,
A tüneményről semmi hir.
Az országot gyülésbe hívja, —
Ily kínt tovább perczig se bír.
„Utódot — szól, — utódot nékem,
S fején ragyogjon koronám!”
Kitárul a terem ajtója,
És megjelen egy barna lány.
Szépsége vént, ifjut megdöbbent, —
Karján egy vak ifjut vezet.
Szólni akar, s hangja elcsuklik.
A király néz, sápad, remeg.
S dördül az országgyülés hangja, —
„Éljen Béla, Álmos fia!”
István lelép megunt trónjáról,
Vak Béláé a korona.
Nincs határ a lelkesedésben, —
A kápolnán zeng a harang …
Bélát, s Ilont, a szerb királylányt
Esküvőre hivja e hang.
S ki a rettegő feledségből
A királyt fölhozá vala —
Később lőn a hon gyámolává, —
Majd a boszu vész angyala.
Mig a magányos kolostorban, —
Mely félve él a völgy ölén —
István bolyong szőr csuhájában,
S egy vesztett jövő ég szivén.