Megint nem hagysz békét, ébreszted tüzemet,
Igen jól esméred hajlandó szívemet:
Mely a barátságnak szoros kötelével,
S a kilenc Szűzeknek titkos erejével
Egyaránt vonz hozzád, és tiszteletedre
Verset írat velem gyönyörű versedre.
Írjunk hát, barátom! vígat vagy szomorút,
Anélkül, hogy várnánk borostyán-koszorút.
Nemtelen fűzfának szegény árnyékában
Többször lakik öröm, mint Nap templomában:
Hol dicsőülteknek szentelt oltárokat
Irígység mardosván fényes oszlopokat,
A legnagyobb lelkek sok századok múlva
Örök háborúk közt vagynak felzúdulva.
Boldogabb ezerszer! ki zab-sípocskával,
Esméretlen lakván völgyében nyájával,
Nem énekelt soha fene-vitézekről,
Se már elenyészett büszke nemzetekről,
Hanem barátjának, vagy hív Phillisének
Szentelte verseit juhász-énekének:
És bik-hajra metszvén pásztori nótáját,
Lassan hajtogatta ugrándozó nyáját;
Míg egyszer, ó Egek! mely szörnyű gondolat,
A Párkák elmetszvén e kínos fonalat,
Nem marad itt egyéb hideg árnyékánál,
S Phillisnek könnyeit árasztó hamvánál.