Tihanynak bérctetőjén, a Balaton felett,
Sötéten és magán áll egy régi épület;
Csendes kolostorával az Úrnak temploma
Falán majd ezredévnek van vésve szent nyoma.
Alatta mély üregben nyolcszázados sír áll.
Hol álmait alussza András magyar király;
A sír felett a templom két tornya, a kereszt.
Mint két imádkozó kéz, a mennyekhez fölesd.
S ha mélyen, ünnepéllyel a néma alkonyon
Megcsendül a harangszó e tisztes ormokon:
Mint nyögdelő sóhajtás repűl a légen át,
Középen áthasítja a Balaton tavát.
S lecsendesül percekre a háborgó elem,
Mint sírok birodalma a csend oly nesztelen.
Oly bűvös, oly csodás lesz egyszerre a harang,
Mikéntha fenekéről csendülne fel a hang...
Visszhang-e ez fölülről? vagy lenn a víz alatt
A túlvilágból hallni e csoda hangokat?
Ne kérd! istent dicsérik a földek és vizek!...
Belé vegyül e csepp is, mely szememen rezeg.
***
Tihany szikláin álltam
Szép nyári hajnalon;
Ketten valánk csak ébren.
Én és a Balaton.
Kelet felől az égnek
Szép arca felpirult,
S a nap első sugára
A Balatonba hullt.
A szép sugár aranyja
Oly szép, oly gyönyörű,
A tónak kék szemében
Ég, mint örömkönyű.
A második sugár a
Klastrom tornyán rezeg,
A hajnali harangszót,
S ez őt üdvözli meg.
A kis harang fölkelti
Távol, közel a tért;
S mely ott honol határán,
A szózatos tündért.
S még egyszer oly regényes,
Oly bűvös lesz a hang,
Miként ha túlvilágról
Csendülne a harang.
A nap sugara felszállt,
A hang elhallgatott;
S midőn magamhoz tértem,
Csak szívem dobogott.