Karakterisztikus tatárfej, összenyomott, erősvonású arc. A fejét pedig mintha mindennap a borbély kirakatából hozná a házba.
Valamikor fekete ember volt. Most már fehéresszürke. Hiába, megöregszik minden a világon.
Ő mint poéta kezdte a nyilvánosságot. Ő írta az „Árpád apánk, ne féltsd ősi nemzeted”: kezdetű bokázó nótának a szövegét. Ma már nem igen ismerik ezt a nótát, mert nem bokázik a magyar, de a hatvanas években együtt énekelték a Garabangyi (Garibaldi) nótával országszerte.
Az arca és alakja olyan pogányul kuruc, hogy az ember első látásra azt mondja:
- No, ha ez felöltözne gyolcsingbe, gatyába, nem szeretnék vele találkozni a Bakonyban.
Pedig egy galambszívű, jólelkű öreg úr. Ha fel is ruccan olykor, öt perc múlva már ő maga siet békülni, és csak azért nem vakarja a fejét röstelkedésében, mert a frizuráját összezavarná vele.
Rendesen a Fejérváry miniszter széke mellett ül és innen beszélve szokta összeszidni szemtől szembe rögtönzött haraggal. Fejérváry mosolyogva néz rá. Az öreg meg csak beszél, csak ágál. Mikor aztán bevégzi, az az első dolga, hogy előveszi a zsebéből a cukorpikszist és odakínálja Fejérvárynak.
Csakhogy míg a pikszisre kerül a sor, nagyot kell addig várni, mert Thaly Kálmán minden pillanatban kész arra, hogy beszédet kezdjen, csak a befejezést nem tudja megtalálni.
Hiába oszlik ki a teremből az egész országgyűlés, hiába sugdossák hátulról:
- Fejezd már be!
Neki ez mindig nagy munka s csak a végső kimerülés bírja rá, hogy az utolsó mondatot befejezze.
Politikájában nem enged a negyvennyolcból.
A kurucokból gyakran idéz. Még a mennyország trónjára is azt látja felírva:
"Pro patria et libertate!"