I.
Beh jó világ a hóvilág,
De csak meleg szobában;
Virúlhat kinn a jégvirág,
Ha kézben telt pohár van!
Fel is köszöntöm tél apót,
Hogy újra visszatére:
Terítsen enyhe takarót
Vetésre, venyigére;
Vidor tavasz keljen nyomán,
Nyár is, ősz is dicsérje,
S jó új bor és kenyér után
Hálánk híven kisérje.
II.
Az egész táj egy hótenger,
Rajt' egy-két bágyadt sugár,
De nyugodt, mint öreg ember,
Akinek nincs vágya már.
Lomb, virág és víg madárdal
Eltünt, mint a szerelem;
Az emlék is lassan elhal,
Száraz kórón s levelen.
Nyári hő és enyhe éje
És villám elköltözött,
Mint a becsvágy szenvedélye,
Küzdve annyi vész között.
Minden nyúgodt és kifáradt,
De nem vénség ez s halál,
Ami nyugszik, újra támad,
És tavasz, nyár visszaszáll.
Csak te vagy más, oh emberszív, -
Tél ha egyszer béhavaz,
Hiú vágyad hasztalan vív,
Nincs számodra új tavasz!
III.
Erdő alján, hegy tövében
Van egy kicsiny házam nékem,
Nyáron jobb, de télen is jó,
Bár befújja olykor a hó.
Most is fújja, most is víjja,
Szegény kis ház alig bírja,
De azért, ha erősb lenne,
Sem alunnám jobban benne.
Jókor fekszem, későn kelek,
Egész évet kipihenek;
Egy kis nyugtom mért ne légyen?
Természet is nyugszik télen.
De ki zörget, vaj' mit akar?...
Senki, csak a bősz zivatar.
Hogy' fú, jajgat, hogy elvadúl!
Ösvényt, útat befú, feldúl.
Már a sok hó egész özön,
Egy hétig most posta se' jön;
Se baj, jobb is, rekedjen ott,
Nem olvasok így hirlapot.
S nem boszant meg léha szellem,
Hosszu cikkben, nagy beszédben,
Hamis pathos, rossz magyarság,
S több ilyen, most divó kórság.