Oly sok szép van a világon,
Annyi való, annyi álom
Tündérkertje int felém.
Alszik lelkem vad csatája,
És a kék ég néz le rája —
Ifjúságom reggelén.
Bár a múlttól egyre vérzem,
Gileád balzsamát érzem
Összesebzett szivemen.
A kopár domb ködbe olvad,
A mezők illatot szórnak
S halk szellő játszik velem.
Ha ragyog a hullám gyöngye,
Az ifjuság olyan gyönge —
Minden örvényt elfeled.
Zöld mezőben, hűs fa árnyán
Mintha a lányt újra várnám. —
Elcsábit a kikelet.
Az emberek zajongása,
Mély erdő örök zugása
Lomb között dalos madár . . .
A cseresznye piros fénye,
A tavasznak szép reménye,
A kalásztól sárga nyár.
Oly sok szép van a világon,
Annyi való, annyi álom!
Hányszor feledve a múlt!
A természet csarnokába,
Van-e oly vak, van-e kába
A ki még le nem borult?!
A bércz zokogó patakja
Habár könyemtől dagadna
Lágy álomba ringat el.
És még egyszer megszáll a vágy
S álmodozva gondolok rád,
Kiért ugy fájt e kebel!