Azt a virágot, gyermekek,
Melyet már félig ősz fejemre
Hízelkedve hint kezetek,
Egykor, míg kedves lengzetek
Fuvaltak ifjú életemre,
Lalim hintette volt egy-két kis énekemre.
Triumphusom volt javallása,
S egy fojtott sóhajtás, egy néma pillantása
Szerencsésebbé tehetett,
Mint az, kit a vak sors thronusra léptetett;
Mert szívem titkosabb vágyása
Hajlandóság gyanánt vette a dicséretet. –
De ah; most más szemekkel látok;
Nem csalja meg magát az elöregedett.
Nem azt nyújtjátok ti, a mit egykor anyátok.
Hintsétek e virágokat,
Szép és jó gyermekek, szülétek ösvényére!
Ah, az hajolván estvelére,
Ingó s ködös tájakra tére;
Hintsétek el vele saját útjaitokat.