Agyagkancsóm összetörött,
Cserepeit egybe-
Forrasztottam, s illatos bor
Csillog ujra benne.
Megtört szivem! Mi valál, föld
Miért nem maradtál?!
Most talán, mint kancsó, szintén
Vidámon ragyognál.
Por létedkor imigy kellett
Volna könyörögnöd:
Ne bánts engem, sors! Ne bánts oh
Engem sárgöröngyöt,
Hadd maradjak én az anya-
Földdel összeforrva,
Ne szakaszsz el hű ölétől,
Kín közé sodorva.
Maradjak én fekete föld,
Tán vad rózsabokor
Pirul fel majd kebelemből
Minden kikeletkor!
S a vadász igy szól majd hozzám,
Mosoly ülve ajkát:
Hol loptad te, barna anyó,
E tündér leánykát?
Vagy legyek föld, de a tenger
Medrének egy része,
Felettem a zugó habok
Vadregényes vésze;
De lenn a hab mint a bölcső
Csendesen hintázik,
S kebelemben, elmerengőn
Gyöngy s virággal játszik.
Sors! Teremts belőlem mindent
A mint kényed tartja,
Legyek szaggató folyamnak
Mélybe omló partja,
Vagy maroknyi föld, villámok
Közt a szirttetőken, …
Csak szivet ne, ez egyet ne
Alkoss én belőlem!...
Im igy kelle esdekelned!
S ajkad igy is szóla;
De, felelt a rideg végzet,
Szódra nem hajolva:
Teljesitve lesz kérésed,
De elébb lejárva
Hosszu pályád, karom által
Hő kebelbe zárva.
Mint kivántad, a sötét föld
Felett fognak állni
Felviruló örömidnek
Hervadó rózsái;
Zug a vihar, s égő vágyad
Bár mint sóhajtozza,
Nem lesz tavasz, a melly őket
Többé visszahozza.
Medre lészsz a tűztengernek,
Vad kétségnek adva,
Holt reményt s szebb álmid széttört
Gyöngyeit ringatva;
Part leszesz, a mellyre dalló
Csalogányok szállnak,
Martaléka szaggató kin
Sötét hullámának.
S majd, ha pályád kopár szirtjén,
Küzdve rideg éjjel,
Egy virág sem fogan többé
Illatos kelyhével, ..
Visszatérsz az anyaföldbe.
Mellyhez vágyad ugy von,
S nem lesz hatalom, melly többé
Tőle elszakaszszon.