I.
Szerelmes vagyok beléd, Thália,
Én nem vagyok veszedelmes szerelmes,
Mert nálam addig tart a szerelem,
Míg jól fizet s amíg nem ─ veszedelmes...
Voltam ugyan én is bohó meg ifjú,
De nem üdvös bolygatni múltamat:
A karhölgyecskék is kinevették mindig
Vedlett és gethes Pegazusomat.
II.
Nem irigyelem a habitüét,
Ki megfizet, ha első sorban ül,
Habitüének a dolga nehéz,
A habitüé mégis lelkesül.
Én úgy vagyok, mint a mesterlegény,
Óh, mert a klakk becsületes dolog,
Nézem a részvényesek arcát
S ha hátba döfnek, akkor tapsolok.
III.
Valamikor egy naivát szerettem,
A mese s a naiva a régi,
Csodás dolog: mindenkihez kegyes volt
És én mégse kellettem néki.
Bármit kivánj, igértem volt neki,
Becsempészek húsz sort a kritikába...
Ő válaszolt: "Ólom nincsen annyi,
Miért célt érjen. Hordja el a fránya."
S igaza volt, be kell ám vallanom,
Ha én most naiva lehetnék,
Bizony olyan alakot, mint magam,
Száz sorért is bajjal szeretnék...
IV.
Szólnak sokan: változik fű, fa is,
De némely ember állandón hamis...
Másnak mégis van őszinte sora,
De ez őszintén nem írt még soha.
Kedve, könnye, sírása tettetett,
Gyűlölt mindig, sohase szeretett.
Írása, lelke, mindene sottis,
Kamatoztatja ─ még a lantot is...