Mért epeszted bánatokkal
Lelkedet?
Ah, ne rontsd, ne rontsd azokkal
Kedvedet!
Mért remegsz szerelmesedtől?
Ah, ki ijjesztett el ettől
Tégedet?
Drága kincsem! csak te bírod
Szívemet,
Míg örökre puszta sírod
Eltemet.
Addig is, míg csak lehellek,
Tégedet forrón öllelek,
Hívemet.
Csak te is hívedre nézzél
Kedvesen,
Csókra új csókot tetézzél
Szívesen.
Így lehet hívségbe lennünk,
Karjainkon megpihennünk
Csendesen!
Jer, tekintsd meg e virágos
Kerteket,
Hol bocsát a hold világos
Színeket.
Csókjaink közt egybefolyjunk,
Új szerelmünkről danoljunk
Verseket.