Itt, hol e bujdosó csermely
A bús bükben tévedez,
S búslakodó énekemmel
Csak a kőszirt epedez,
Megjelensz, ó kegyes lélek!
Epekedő szívemben,
S hív kebledbe visszatérek
Forró képzeletemben.
Ha a bús hold sugárai
A vizeken reszketnek:
Bágyadt szemem záporai
Csak téged emlegetnek;
Ha a hajnal bíborszínnel
Az égen pirosodik:
Árvád lankadozó szívvel
Terólad gondolkodik.
Ha bús völgyek rejtekében
Kínom előtt bujdosom,
A vadon bús zengésében
Édes neved hangozom;
Ha magányos kamarámban
Keservimmel zárkozom,
Könnyel ázott nyoszolyámban
Utánad óhajtozom.
Minden reggel siralomra
Nyitom fáradt szememet,
Siratlak, ha nyugalomra
Hajtom árva fejemet.
Oh, siratlak, míg könnyeim
Forrása el nem apad,
Míg bé nem húnynak szemeim,
Míg szívem meg nem szakad.