Nem álldaltak bús bölcsőink körül
Sem bölcsek, sem rokkant királyok,
Mert nekünk senki sem örül.
Magyar életünk kezdtük tétován,
Nem láttunk hét kövér esztendőt,
De minden esztendőnk sovány.
Szorongóknak sohsem adtunk kezet,
Becsméreltük a jóltevőket
S örültünk, ha ki vétkezett.
Valami nagy-nagy Sors, Ok, Cél van itt,
Valami nagy-nagy, ős tanulság,
Amely kis népeket tanít.
Jöttünk, mert hítt a nyugati Vagyon,
De erőnk nincs a küzdelemre
S nyilaktól vérezünk agyon.
S mégis szivesen áldozunk velőt,
Mert tragikusabb és szebb sors nincs
Isten és emberek előtt.
Más fajta nép roboghat tova,
De ily szép, álmos, láncolt fajnál
Poétább faj nem élt soha.