utóbb Debrecen városának
orvosához, Göttingába 1792.
Te kérsz: mit nem tennék? Itt vannak verseim,
Azaz: rosz földben nőtt sovány terméseim.
Tisztítsd ki, barátom, gabonám gazából,
S nézd, mi jut a kasba nagy határ polyvából.
Nem vársz durva kéztől, tudom, ollyan képet,
Melly úgy elegyítsen felségessel szépet,
Hogy a nálad épült Izlés templomában
Illjék halhatatlan szép munkák sorában.
A tudatlan fülnek sem hányod hibáit,
Hogy a természetnek szent harmoniáit
Szűk csatornán töltvén a költő szívébe,
Nem tudott ez adni lelket énekébe.
Nem szűlt engem öröm szép Arcadiája,
Nem nevelt szerelmek myrtusos hazája,
Elmém Cypriától nem tanúlt bájolni,
Szemem Gratiákat nem látott táncolni,
Phoebus húrjai dalt nékem nem hangzottak,
Szép húgai velem soha nem játszodtak.
Csak nevezni hallván a Musák templomát,
Önkényt mertem lesni kedveseik nyomát.
Mertem, én vakmerő, ösvényökre térni,
S a szerencséseket távolról kísérni!
Tudom már, melly út visz Helicon hegyére,
De soha nem jutok dicső tetejére.
Ezt boldogabbaknak szánták az istenek:
Nekem alantjáró szárnyakat fűztenek,
S nem soká oda lesz, a mit barátságom
Itt nyújt, ez egy két szál hervadó virágom.
Mégis, ha majd utóbb szép nap süt éltemre,
S előttem simább út nyílik az érdemre,
Talán kérésimnek a Musák kedveznek,
S még végre híveik számába neveznek.
Hogy, míg te, kedvesem, Galenus eszével
Barátkozván lelkünk titkos műhelyével,
Izekre felszeded csudás alkotványát,
S ősink nyelvén írod testünk tudományát:
Míg neked, ki majd adsz hív párt hív párjának,
Majd egy szűltet vissza kesergő anyjának,
Szépeink, ifjaink szeme harmatozik,
S a szülék háláló öröme áldozik:
Addig én Homeros s Flaccus szép nyomain
Szíveket rajzolván nemzetünk hangjain,
Néha tükröt tartsak gonoszság szemébe,
Néha virtust rejtvén mesék köntösébe,
Gyenge italokkal, hív orvos módjára,
Lelkünk édesgessem egészség útjára.
De akármi légyen ez édes álomból,
Ha soha egy jó vers nem foly is tollamból,
Az barátságomon, hidd el, csorbát nem ejt,
Szíved is csak ezért, tudom, el nem felejt.