A régi szép időkben
Egy szép királyleány
Aranyszőrű kecskéket
Őrzött Tihany fokán.
Sok kincscsel ért föl a nyáj,
Mely a hegyen legel;
Még többel a leányka.
Szépsége ékivel.
Szemének, éjhajának.
Arcainak párja nincs;
Csak rózsabimbó-ajkán
Van néma, bús bilincs.
«Adj, szép leány, nyájadból
Egy csésze fris tejet,
Beteg fiam számára,
S megoldom nyelvedet.»
Szólt Balaton tündére.
Az ősz hullámkirály;
Ajkáról térdig érvén
A hófehér szakáll.
Adott tejet fiának
A szép királyleány,
S a szót a víz királya
Megoldta ajakán.
S csengőbb lőn szép ezüstnél,
A méznél édesebb
A szép leány beszéde;
Meggyógyult a beteg.
De büszkeség kapá meg
A lánykát a vad negéd,
Hallván, mi szép, mi bájos
Most ajkán a beszéd.
Mint pénzfukar kincsével,
Bánt nyelve bájival;
Nem zenge, csak magának
E csattogányi dal.
Isten dicsőségére
Meg nem nyitotta azt.
Szegénynek panaszára
Nem zenge lágy vigaszt.
Testvérnek és barátnak
Irigyen zárta be,
Az esdő szerelemnek
Nem nyílt meg kőszíve.
S a mily hamar megnyerte
Sok ifjunak szivét,
A rózsalánczot gőge
Oly rögtön tépte szét.
Csak egyet vitt sírjába
A mélyebb érezet ;
Fiát a tókirálynak,
Ki érte elepedt.
Az aranyszőrű nyájnak
Tejéből itt szegény
Bűvös, varázs szerelmet,
Mely méreg lett szivén...
A tónak ősz királya
Haragra gyult ezért,
A bércztől a leányra
S a nyájra átkot kért.
A bércz tüzet bocsátott,
Sziklája mind kigyúlt,
Három nap, három éj, mint
Itéletnapja dúlt.
A nyáj a Balatonba
Rohant, de benn veszett —
A tó maig kihányja
A kecskekörmöket.
A lányt pedig örökre
Bűbáj kötötte meg,
Foglyául tartja máig
Ki tudja mely üreg?
Szemmel nem látja senki,
Kézzel nem fogható —
De, bár ki megszólítja,
Visszhangja hallható.
Mert büntetésül mondta
A tündér átka ki :
Hogy nyelvével lakoljon,
Melylyel vétett neki.
S ki csengő, szép szavával
Kevélyen visszaélt,
Istennel és emberrel
Negédből nem beszélt :
Most — bár ki szóljon hozzá,
Bár gazdag és szegény :
Felelni köteles rá
E bérczek tetején.