Az 1900-iki párizsi kiállításon találkozom a reggeliző asztalnál Rákosi Jenővel. Kérdezi tőlem, hogy mi hatott rám legjobban?
─ A Rodin kiállítása, meg a Danyán képe: az utolsó vacsora.
─ Hol van az?
─ A szépművészetek csarnokában. Olyan megragadó kép, hogy nem tudok tőle aludni se. Nem volt még ott, szerkesztő uram?
─ De voltam. Nem emlékszem arra a képre.
─ Hát mi tetszett legjobban?
─ A japánok kiállítása. Azon lehetett látni, hogy ha a magyar művészet az ázsiai alapokon fejlődött volna, a mi művészetünk más volna, mint az európai.
Rákosi még a képtárban is a nemzeti politikát nézte.
*
Rákosi Jenő azt írta egyszer, hogy élete legnagyobb gyönyörűségének ismerné, ha most látná először Hamletet.
Fogadni mernék, hogy a színész, aki Hamlet apját szokta játszani, sose látta Hamletet meghalni, és az a színész, aki Fortinbrast szokta játszani benne, sose találkozott Poloniuszszal.
A színészeknek nincsenek olyan kívánságaik, mint Rákosi Jenőnek.