A ragyogó napnak díszes ábrázatja
Magát a kékellő égen mutogatja.
A vízen mosolygó súgárok magokat
Mossák, de jaj, nézzük, mi leli azokat?
Aeolus irígyli, a kamarát nyitja,
A háborgó tengert mindjárt felindítja.
Mozgatja a felhőt s egyiket másikhoz
Üti öszve és így a' könnyen essőt hoz.
A ragyogó napfény hirtelen elborúl,
Zeng az ég, zúg a szél, a tenger háborúl.
A nagy Álpesekről a szelek leszállnak,
Melyek mormolással tengerpartra állnak.
Mindjárt a sós tengert fenekig forgatják,
Legbelsőbb gyomrát is a főldnek mozgatják.
Az elóldott szélvész hánytat vízhegyeket,
A langoló mennykő szaggat fellegeket.
Itt a zúgó habok csak öszveütődnek,
S így küszködvén, messze egymástól verődnek,
Törik az árbocfa, hajó orra szakad,
A hajóba a víz mindenfelől fakad.
Romlik a sok kötél, a hajó repedez,
Hajóba házakat csupán az ég fedez.
Törnek a vasmacskák, hajó hányattatik;
Caronhoz utazni hajós hívattatik.
Melyet látván hajós, jajgatásra fakad,
Gondolván, hogy ég, főld mindjárt öszveszakad.
Hajósra már halál sárgája ráűle,
Benne minden vére egészen meghűle.
Úgy látszik, hogy az ég barnúl s búsúl belé,
Tudván, a dühösség mint ront mindenfelé.
De ha kedvező szél kezd szépen lengedni,
Akar a haragos tenger is engedni.
A megmaradt hajó űl szelek szárnyára,
Úgy siet a hajós a feltett tanyára.
Kipihent erővel úgy csendesen mennek,
Mi baja, kérdezvén, volna annak s ennek.