Más, remekénekeket zengvén, bájolja hazáját,
S a maradéknak örök versben ajánlja nevét,
S mint egekig repülő Flaccus, mint isteni Maro,
A magyar elme csudált csillaga napja legyen:
Engem arany közszer karjából büszke dicsőség
Nem ragad el Phaeton tűzszekerébe soha.
Csendes öröm vagy bú lesznek Musáim; ezeknek
Próbál kis lantom hangokat adni, ha tud.
Terhes igát húzok, mellyet rám a sanyarú tiszt,
E komoly istenség mostohasága vetett:
Csak pillantatokig szabad, és csak néha, pihennem,
Akkor is a víg kedv futva mosolyg, s elenyész.
S akkor balgatagúl nem akarhatok újra bilincset:
A kéj gyenge kezén visz valamerre szeret.
Néha hegyek s erdők Nymphái magokhoz igéznek,
S elrebegem, mit súg mennyei hangu szavok.
Néha sebes szívvel siratom, mint dúl az irigy sors
Földünkön, s felhők mint feketítnek eget;
Másszor rózsával koszorúzva, barátim ölében,
Bornál bölcs leckét a komoroknak adok.
Legtöbbszer de te lészsz szerelem, hív tárgya dalomnak,
Mint éltem legfőbb rangu királya te vagy.
Téged, akár Lillám ajakin hagysz mennyei nectárt
Szívnom, akár gyilkos kínt fog okozni nyilad,
Mindenkor zenglek; jóvoltodat énekem áldja,
S énekem engesztel, hogyha boszúlni találsz.