Libánnak nagy magzatja s a picziny
Izsóp között Zeüs hézagot hagya,
És mely igen nagyot! mely végig láthatatlant!
Társaid sorában, tölgy, te állsz ugyan,
Egy győzedelmes nagy király, elől;
S a szüntelen zöld lombú jegenye,
A véle testvér bús, de szép fenyővel.
A kőrös, a bikk, és az illatos hárs,
A játszva rezgő nyár, nyir és topoly,
És a juharnak sok neme a szerint
Hajt térdet és főt néked, mint azok,
A, melyeket Pomona s Flóra véd,
És mint a liriodendron és platan,
A nagy lapú catalpa s a negundo,
S te tölgykirályné, szép acatia!
De Zeüs igaz volt társaidhoz is,
S becs nélkül még a fűzet sem hagyá:
Buján ereszt ő gallyakat, sebet tűr,
Hamar tenyész, nem kíván mívelést,
Árnyékot tart a háznak és akolnak.
S midőn a vad tetők dühödt vize
Pusztítja a jámbor gazda földjeit,
S atyai hajlékát elseperni készül,
A fűz, nem a tölgy, gátolja a veszélyt.
Sok a mit tettem, s nem volt hasztalan.
A nem hazug három rokkás-leány
Igéretét nagy kegygyel teljesíté:
Szolgált hazámnak vég leheltem is!