Képzetim ámitása
S dicsőség szomjuzása
Minap ama szent hegyre vitt,
Mellyet Parnassnak hívunk itt.
Egy deli szűz megbájolt,
Kezében trombita volt;
Érte majd szivem hasada,
De ő rajtam tovább ada.
Szintugy az a komoly szép,
Ki tőrt döf, s sziveket tép,
Hidegen szólt: hagyj engemet,
Kérd Thaliát testvéremet.
Tüstént ehez futottam,
S válaszul ezt hallottam:
Édesem, nekünk istenek,
Nem illy legények kellenek.
De nem szükség busulnod,
Mert könnyü boldogulnod;
Van kivel házasítsalak,
Szobalyányunk egy gyöngyalak.
S ott termett a Románca,
Táncolt, igézett tánca;
Komoly-vidám tekintete
Szánva s enyelgve nevete.
Ennek szép ajakára
Minden Musák láttára
Csókot adék; megkedvele,
S most már kunyhóm Éden vele.
Együtt dallunk, regézünk,
Oktondikat leckézünk,
Csinálunk néha szárnyakat,
Szedvén Ovidból tollakat.
Igy játszva, igy tréfálva,
S vad vágyaktól megválva
Szebb vigság részese vagyok
Mint sok széllel bélett nagyok.