Dialogus, kiben úton járván az versszerző beszél Echóval.
De ezt nem értheti jól meg az, aki nem tudja, micsoda az Echo
[azon nótára]
1 Óh, magas kősziklák, kietlenben nőtt fák, kik nagy szerelmem tüzén
Igaz bizonságim vadtok, mert kínjaim tudjátok, szinte mint én,
Ki látta éltében, hogy így haljon, vésszen más, mint én, szerelmesén?
Echo: Én!
2 Ki felele nékem? Távul az erdőben lőn ugyan valami szó,
Talám egyik tündér jár itt valamiért vagy valami nyulászó;
Ha ló nem nyerített, ki itt csörögetett, ha lábain volt békó?
Echo: Ékó.
3 Echo, nagy kínomba, kibe szép Julia engem vertengeni hágy,
Mi könnyebbíthet meg, s mitűl lészen esmeg kemény szíve hozzám lágy?
Régi gyötrelmimet mi enyhítheti meg, s mi az, mire lelkem vágy?
Echo: Ágy.
4 Ágy, igazán mondád, de mondd meg azt is hát, ott ki vigasztalhatna?
Búm helyett örömet, gyönyörű életet nékem ott ki adhatna?
Igazán ki neve, kit jómnak felette lelkem oda kívánna?
Echo: Ánna.
5 Azt bizony megvallom, de jó szolgálatom kedves-é néki vagy nem?
Szép Julia-Annám lészen-é jó hozzám, s megkegyelmez-é nékem?
Hogy régen szolgálom, lészen-é jutalmom, s kell-é jót reménlenem?
Echo: Nem.
6 Kegyetlenségeért, tűrtem sok kínjaért, hát még Istentűl sem fél?
Ő fejér mellyében, mint szép lágy fészekben, kegyetlenség hogyhogy él?
Mert mint nyelved beszél, búmmal, én hiszem, él, óh, mely igen nem kémél!
Echo: Él.
7 Óh, hová légyek hát, tűrvén ennyi kínját, kivel vett körös-köröl?
Nincs út szerelméhez, mert már elvetett ez kegyes szemei elől,
Vetett gyötrelemre, s még meg is öl végre, amint látom, hogy gyűlöl
Echo: Öl.
8 Már csak mutasd módját, mint olthassam lángját szerelmemnek, ki csak nő,
Mert hogy így szeretem, s jutalmát nem érzem, oka talám nem is ő,
Hanem más gonosz nő, ördöngös bűvölő, mert kegyes ő, semmint kő.
Echo: Ő.
9 Hát medgyek, én veszett, kit szerelem éget, s kit már ő bé nem fogad?
Szívem régi búmban, mint szép virág nyárban, szinte igaz úgy hervad;
Azért adj tanácsot, szánd meg nyavalyámot, ha sebemet gyógyíthatd!
Echo: Hadd!
10 Vajha elhagyhatnám, volna mi nyavalyám? De lá, szívem mint gerjed,
Ha gyenge orcáján, mint Pünkösd rózsáján, látom, hogy színe terjed,
Magad se mondanád elhadni, ha látnád; nézd meg csak, és esmerjed!
Echo: Merjed!
11 Nem merheti lelkem, hanemha két kezem végez ki életembűl;
No, tőrrel, méreggel nagy búmot vérem el, mert kiesém kedvébűl,
Látom, hogy csak gyűlöl, énnékem nem örül, rajtam nem is könyörül.
Echo: Örül.
12 Hogy hihessem én azt, ha látd-é, mint fáraszt szántalan sok veszéllyel?
Szemeim láttára nagy kegyesen másra nézdegél vidám szemmel,
Énnékem peniglen még szerelmem sem kell, veszt, sillyeszt gyötrelmekkel.
Echo: Kell!
13 Óh, vajha kellene, szerelmébe venne, vészne szívem bánatja,
De nem azt jelenti kemény tekinteti, s amint magát mutatja,
Hogy esmét szeressen, nem ádja azt Isten, noha lelkem imádja.
Echo: Ádja.
14 Ha Isten azt ádja, lelkem viszont áldja nevét minden időben,
S talám meg is ádja, és szívét fordítja hozzám meg szerelemben
Vidám Juliának, ki egyike annak, kiknek hazájok a Menn
Echo: Amen.
15 Megdicsőült színben hogy gerjedt szívemben vidám Julia tűnék,
Egy sűrű erdőben én úton mentemben felszóval így éneklék,
Kérdezkedésemre verseim fejébe Echótól ily választ vék.