Panaszra mék a természethez.
Hol legsötétebb a vadon,
Föltárva keblemet, mely vérez,
Minden sebét fölszaggatom.
„Ti lenge fák, ti völgyek, halmok,
Ti napsugáros ligetek,
Kik lelkemet elringattátok,
Ti csaltatok meg engemet!
Ti engemet fölnevelétek
Szent együgyűk, ártatlanok,
Oly nyilt szivűnek, őszintének,
Épen miként ti magatok.
Táplálva csókkal, tejjel, mézzel,
Megtöltve csordultig, hiven,
Az igaznak szeretetével
Gyanútalan, mohó szivem;
Nem sejtve hajh! hogy több leende
Nekem e jóbul kevesebb.
Nem volna ütve most szivembe
Világ kezétől annyi seb!
Hogy tanítnátok a hazugság ─
Szerencse-hajhász emberek
Ez általános tolvajkulcsát?
Ha magatok sem értitek!
Ó, szent természet, szép szülőföld,
Feledtél volna bármi mást,
Csak ne egészen ─ ami legfőbb ─
A színlelést, képmutatást!”
S a lenge fák, a völgyek-halmok,
A napsugáros ligetek,
A réten legelésző barmok
Szelíden rám tekintenek.
És kérdik bús panasszal eltelt
Beszédes néma szemeik:
Hát kellett a világba menned,
Nem jobb leende neked itt?