Kiben az Célia szerelméért való gyötrelméről [szól,]
hasonlítván az szerelmet hol malomhoz s hol haranghoz
1 Mely csuda gyötrelem ez, hogy a szerelem búmra most malommá lett,
Hol mint gabonáját, engemet, szolgáját szép Céliával őrlet,
Siralmam patakja az kereket hajtja, kin lisztté létig töret.
2 Ím, az nagy szerelem miatt búsult lelkem már szinte haranggá lett,
Kit szerelem bennem félen vér ellenem, rám támadván amellett,
Azért kong jajszóval, zúg fohászkodással szegény, nyugalma helyett.
3 Mint egy kristálykövet soha el nem törhet, noha éget, verőfén,
Úgy az én szívemet, noha vall gyötrelmet, el nem rontja tüzes kén,
Csak gyúl szegény s hevül, mert szertelenül fűl, mint kristály, kit süt hév szén.
In eandem fere sententiam
1 Kiáltok, csak bolygok, mint megszélhűdt ember,
Mert belől égek, mint tűzben száraz kender,
Gondom, búm, veszélyem véghetetlen tenger.
2 Paradicsombéli szépség ábrázatja,
Virágzó szép tavasz képe állapatja,
Szépségnek s nemcsak szépnek magát mondhatja.