Oh mi kedves őszi napfény!
Jőj a kertbe, jőj velem
Kies ősszel, délutánként
A sétát úgy kedvelem.
Halld a hulló lomb sohajját,
Bús és mégis oly szelíd,
Nézd a napfény ragyogását,
Bágyadt, mégis melegít.
Halványul a kert viránya,
Mégis benne mennyi zöld;
Nyílik még egy-két virága,
S mily mosolygó arcot ölt.
Nem halljuk már a pacsirtát,
Mégis cseng-bong még a lég;
Meglebbenti a köd fátylát,
Mégis tiszta kék az ég.
Látszik, hallik az enyészet,
Mégis itt-ott mennyi báj!
Álmodozik a természet,
S elálmodja, ami fáj.
Ülj le, kedves, itt az aljban,
Hadd mélázzunk egy kicsit,
Ahol vígan szedtük hajdan
A tavasz virágait.
Elhanyatlik ifjuságunk,
Itt van őszünk nem soká,
Bár nem érzi boldogságunk,
Szívünk nem gondol reá.
Oh de eljő észrevétlen,
Loppal lépve, csendesen;
Már fehérlik egy-egy fürtem,
Tied is fog, kedvesem!
De ne búsulj: akkor is lesz
A virányon enyhe zöld,
Meg-megcsendül egy édes nesz,
Fel-felvidul ég s a föld.
Nyílik akkor is virágunk,
S a hervadó levelen
Ott ragyog meleg sugárunk,
Örök fényed, szerelem!