Itt a langyos ég virányin
Édes illat tévedez,
S a mult nagy kor omladékin
Hőskivánat ébredez.
A természet bájos képe
Andalitó kéjivel,
Felmosolyg a déli naphoz
Mindig ifju zöldjivel.
Ah de bármi szép az élet,
A hazátlan árva sziv
Kelyhiből a nyilt örömnek
Bút csak és keservet sziv.
A napkölti ég alatt, hol
Fellegig nyul a havas,
Hol sötét erdők hegyette
Száll s mereng a büszke sas;
Ott, hol harczfi a nemes mind,
Ég a szent szabadságért,
S létét kötve birtokához,
Megvet minden szolgabért:
Ott hazám, hol egykor Árpád
Érczkarral csatára kelt,
S élve-halva nemzetének
Messze fénylő trónt emelt.
Ott hazám, hol a Tiszának
Lejtnek könnyü habjai:
Ara kelnek, arra szállnak
Lelkem néma vágyai.