Kiben a maga ok nélkül való gyanúságában bánkódik
1 Óh, én bolond eszem, ki ezt cselekeszem hamis gyanúságommal,
Kiért méltó volnék, hogy halált kóstolnék, ezt mívelvén nagy jómmal,
Már mint leljem kedvét, ha éltig csak rám vét, keserves siralommal?
2 Átkozott gyanúság, kétséges bosszúság, gyógyíthatatlan méreg,
Ahová te béférsz, onnan nehezen térsz, odaragadsz, mint kéreg,
Bétöltöd mérgeddel, kit szerelem legel, a pokolbéli féreg!
3 Nemz téged álnokság, szó, hír és hazugság, tart esztelen bolondság;
Segít értetlenség, nevel hertelenség, nem nyughatol, gonoszság;
Temiattad elvész, ki hinni gyorsan kész, s kiben nincs jó okosság.
4 De azki okosan s elébb bizonyosan szónak végére mégyen,
Vagy maga gondolja, vagy mástúl megtudja, minek mi oka légyen,
Ezt bezzeg nem bántod, mert magad is látod, hogy erőd kicsint tégyen.
5 Szép Procrist te régen vesztvén szörnyűképpen halálra eresztetted,
Szép Deianirával nem akaratjával Herculest elvesztetted,
Most is hol szerelem, lesz ott szűgyötrelem, hol fészkedet verheted.
6 Távozzál el tőlem, mert elhidd felőlem, hogy csak héába furdalsz,
Az igaz szerelem lakik együtt velem, csak kár, hogy így ostromlasz;
Távozzál hát tőlem, véssz el már előlem gonoszság, mert megrontasz!
In eandem fere sententiam
1 Vétettem ellened, kételkedvén benned, lelkem, óh, szép Célia,
Könyörgök, vétkemnek miatta kedvednek rajtam ne légyen híja,
Medgyek, ha elvészek, ha hamuvá lészek kemény haragod mia?