"Szünjél kissé zengeni
Harci viadalt,
Vedd elé kis lantodat
S mondj szerelmi dalt."
Ezt sugalta a leány,
S csendes éjeken
Ablakához elmenék
Zengni énekem.
Andalogva sírt a lant
Hold sugárinál,
S énekemnek díja lőn
Zsenge rózsaszál.
Én a zsenge rózsaszált
Szépen ápolám,
Rajta függék nappalon,
Rajta éjtszakán,
És örökös éjtszakán
Örök nappalon
Hókéz-adta díjvirág
Volt magánydalom.
Ám a rózsa bájai
Elvirúltanak,
S új dalokra búpanasz'-
Hangot adtanak.
És midőn nyugodt a lány
Csendes éjeken,
Ablakához elmenék
Zengni énekem.
Lantom oly epedve sírt
Hold sugárinál,
Ah de díjamul megint
Lőn csak rózsaszál.
Szép a rózsa, a virág-
Rendben ő király,
Szíve mellé tüzdeli
Ifju és leány.
E virágból font füzér
Lantot ékesít,
De szerelmi dalnokot
Díj magasb hevít.
Kék szemekből villanó
Játszi pillanat,
Rózsaarc s ajak! szivem
Értetek dagad.
S lángoló leánykebel,
Mely viszont szeret,
Birja visszaadni csak
Feldúlt mennyemet.
S míg kegyébe nem fogad,
Csendes éjeken
Érte nyögdel és eped
Lantom, énekem.
Ím tehát nem zenghetek
Harci viadalt,
Csak negédes szép leányt,
Csak szerelmi dalt.