Imrém! Te vígadozsz a Pannon Édenében,
A vídám Gratiák s a Músák lak-helyében:
Hol majd az ősz Szabó, majd a Kazintzyak
Phoibusnak inneplő versekkel vallanak:
Engem faggyal borít a Kárpát bús mellyéke,
Ez a vendég ajak, s a durva tél vidéke.
A szép tavasz tsak most fejté-ki kellemit,
S már újra dér lepi megyénknek bértzeit.
Nem vészen Phoebus itt Magyar szót ajakára,
Bámúl a Hazafi vendég-hangú dalára.
A tél már nékem is fagylalja eremet:
Már én is dalolék nem honni verseket.
S mint a lántzolt kerék vagy a bilints tsörgése,
Olly kellemetlen vólt Daykádnak éneklése.
Vétkes meg-tévedés! árúló gondolat!
Melly szédelygésembenn intézte lantomat...
Nem többet! bár maga nyujtandja poharában
A Castali forrást Phoebus vendég-honjában;
Holott akár gyengébb érzésre olvadoz,
Akár harsány kürtön tsatákat riadoz:
Nyelvünk majd ollyan lágy, mint a Zephyr nyögése,
Vagy a bús fülmile szív-sebhető zengése:
Majd ollyan mint az Ég rettentő mennyköve,
Felleng-hangon dalol, s rázkódtat ereje. ─
Hazám! ha űgyelsz majd tulajdon kintseidre?
Ha vonsz örök homályt bal-hímezéseidre? ─
Ölembe újjolag ki-őlti karjaid!
Ki adja-újra -meg Abaúj vidékeit! ─
Mindenható Egek! vagy szívem örömére
Magyar hangot vegyen Hazámfija nyelvére:
Vagy, ha meg-vetitek merész vágyásimat,
Adjátok-meg hamar szép ajkú honnomat!