(April 5-én )
Ha elnézem a tavasznak
Ártatlan virágait,
Visszahozzák emlékembe
Gyermekkorunk napjait,
Midőn az életnek még csak
Mosolygását ismerénk;
Midőn, hogy az egész világ
Egy rózsáskert — azt hivénk;
Midőn legédesb reményünk
Volt bimbózó rózsafánk,
Midőn könyet csak haldokló
Kis galambért hullatánk;
Midőn még az ég derültebb,
Édesb a madár dala,
A virág még illatosabb,
A nap tündöklőbb vala.
Akkor és most! E két perecz közt
Hány csalódás s tévedés !
E két percz közt mennyi álom,
Mennyi kinos ébredés!
Két rövid percz, s közte mégis
Mennyi bú és fájdalom,
Mennyi elhervadt reménység,
Mennyi kedves sirhalom!
A sok csillag mind lehullott,
Most olyan sötét az ég !
Elhervadt szép tavaszunkból
Csak egy virág nyilik még:
Te vagy az, te hervadhatlan
Örök szép égi virág,
— Szivem megszentelt érzelme —
Te vagy az, óh barátság!