„Mint lomha sós mocsár fövényzárak megett,
Parton hagyatva, mely a hosszú éjszakán
Hallgatja, mint terel habos vízréteget
A távozó hullám a holdfény vonzatán,”
Király (kocsisához). Nem látod-e
Az elszórt rizs-szemet vén fák alatt,
Melyeknek odva biztos menhelyűl
Szolgál fészket rakó kajdács-fajoknak?
S itt-ott a sima furkót, melylyel az
Ingudi ért gyümölcsét megtörik?
A szende gím vad, mely szelíd, kezes,
Szavunkra nem riad; — s az ösvényen
Fahéjból szőtt vizes ruhák nyoma
Látszik, holott csöpögve átvivék
Kristály vizeknek tiszta kútfejétől.
S ím nézz oda!
Csatorna mossa a fák gyökerét,
Szellőben a víz tűkörlapja reng;
A gallyak új zöldjét mérsékli az
Elégett áldozatból fölfelé
Gomolygó füstnek barna lombozatja.
S a most-kaszált mezőn, kocsink körűl,
Őzborjú falka nyugton legelész.
<tt>Jelenet</tt> — <tt>Kert a remeteségben</tt>.
Prijamvadá és Anaszújá virágot szedve jönnek.
Ana. Kedves Prijamvadá, bár szívem örvend, ha rágondolok, hogy Szakuntalá egy hozzá minden tekintetben méltó férjjel szerencsésen összekelt, mégis valami rosszat sejtek, nem tehetek róla.
Prij. Hogyan?
Ana. Tudod, hogy a kegyes királyt nyájasan hazabocsátották a remeték, áldozati szertartásaik szerencsés bevégezte után. Ő hát visszament fővárosába, Szakuntalát a mi gondjainkra bízva; s félő, nem felejti-e el királyi hitvesei társaságában mindazt, a mi remete magányunkban történt.
Prij. A felől nyugton lehetsz. Oly nemes természetű emberek, mint ő, nincsenek annyira kivetkezve minden becsületérzésből. Hanem megvallom, van egy, a mitől magam is tartok: mit gondolsz, mit fog mondani Kawa atya, ha meghallja a történtet?
Ana. Azt hiszem, helyesli a házasságot.
Prij. S honnan gondolod ezt?
Ana. Elejétől fogva feltett szándoka volt magához méltó férjnek adni a leányt; s miután az ég ily férjjel ajándékozta meg, vágyai betöltek a nélkül, hogy maga fáradt volna utánok.
Prij. {a virágkosárra tekintve). Elég virágot szedtünk a szent áldozathoz, édes Anaszújám.
Ana. Igen, de szedjünk többet is, hogy legyen mivel áldozni kedves Szakuntalánk őrző istenének.
Prij. Minden esetre (folytatják a szedést).
Hang a színtér mögött. Ho, ni! nem ládd, hogy itt vagyok?
Ana. (hallgatózva). Bizonyosan vendég szava, ki jöttét adja hírül.
Prij. Szakuntalá ott lesz, bizonyosan a kunyhónál. (Félre.) Szíve legalább nincs ott, félek.
Ana. Jer, jer innen; elég virágot szedtünk már. (Indulnak.)
A hang a színtér mögött. Jaj neked, leány, ki föl se vettél ily vendéget, mint én.
Én álljak itt megüdvözletlenül,
Én, a vezeklés annyi érdemével
Dús bánya, — méltó minden tiszteletre?
S így fel se vedd, te könnyelmű leány,
A vendéglátás szent törvényeit?
Csupán szerelmed hő tárgyára gondolj,
Midőn én itt vagyok? Átkom reád —
Az, épen az, kiről gondolkodol
Ne gondoljon többé reád; szívéből
Képed veszítse el. S hiába küzdj
Felköltni múltja emlékét szívén:
Tagadjon el, mint a részeg-bolond
Éjféli mámorából fölriasztva,
Tagadja ittasan ejtett szavát.
Prij. Jaj! jaj! félek, rettentő szerencsétlenség történt! Szakuntalá, ábrándjai közben, megsértett valami vendéget, úgy kell lenni, kit tisztelettel kellett volna fogadnia. (Kinéz.) Ah, úgy van! s a mint látom nem csekélyebb személyt, mint a nagy bölcs Durvászasz, ki, tudjuk, iszonyú haragos. Ő átkozódott oly szörnyen és most sebes léptekkel halad tovább, reszketve dühében, s oly arczczal, mintha sohasem bocsátna meg. Haragja olyan, mint az emésztő tűz.
Ana. Szaladj utána, kedves Prijamvadá, borulj lábaihoz, esedezz, hogy térjen vissza, addig én engesztelő áldozatot készítek számára, vizet és frissítőket.
Prij. Megyek. (El.)
Ana. (sebesen néhányat lép s megbotlik). Jaj! jaj! így jár az ember, ha nagyon siet. A lábam megcsúszott s a virágos kosár kiesett kezemből. (Megáll, hogy fölszedje.)
Prij. (visszajő). No édes Anaszújám, megtettem a mit tudtam; de micsoda élő teremtés tudna kiengesztelni egy oly savanyú képű, mogorva vén kamaszt? Hanem egy kicsit mégis puhítottam rajta.
Ana. (mosolyog). Kicsi is sok volt annak. Hát aztán?
Prij. Hogy nem akart visszatérni, kértem, bocsásson meg, ily szavakkal: „Nagyon tisztelendő bölcs, engedd el, kérlek, ez első hibáját egy ifjú és tapasztalatlan hölgynek, ki nem tudta, mily tisztelettel tartozik szent hivatalod és magas rangod iránt.”
Ana. No s aztán? mit felelt?
Prij. „Szavamat meghazudtolni nem lehet; hanem az emlékgyűrű láttára szűnjön meg a varázs, nem bánom.” így szólván, eltűnt.
Ana. Oh, úgy könnyebben lélekzünk; mert most jut eszembe, hogy maga a király eltávoztakor, Szakuntalá ujjára emlékjelül egy gyűrűt dugott, melybe saját neve volt metszve. E szerint bajának orvoslása egyedül magától függ.
Prij. Jer, kedves Anaszújám, folytassuk vallásos tisztünket. (Indúlnak.)
Nézd, Anaszújá, ott ül a mi kedves barátunk (Szakuntalá), mozdulatlan, mint egy szobor, arczát bal kezén nyugosztva, egész lelke elmerülve a távol férjére való gondolatban. Magára sem figyel, hát idegenre.
Ana. Aztán, Prijamvadá, egy szót se e dologról! Kíméljük barátunk érzelmeit. Testalkata sokkal kényesebb, hogy sem megbírná a nagy felindulást.
Prij. Beleegyezem. Ki is öntözne gyenge jázmint forró vízzel? (Elmennek.)
Kanwa. Ti fák, magányunk fái, halljátok szavam!
Szakuntalá nem nedvesíté úgy soha
Kiszáradt ajkit a folyamból, hogy elébb
Kristály vizéből tiszta szeretettel
Ne öntött volna szomjú gyökötökre.
Gyakran szerette volna fürtéit
Virágitok tömött fűzérivel
Ékítni, de, mert oly gyöngéd vala,
Egy szál virágtól is nem foszta meg.
Szemlélni volt csak, legfőbb öröme
Feslő bimbaitok tavasz-díszét;
Oh, mondjatok hát szíves búcsu-szót neki!
Ma, még ma hagyja el szülőhonát,
Hogy hitves férje udvarába menjen.
(Egy „Koil” madár hangja hallik.)
Csitt! Hallod? hallod a fák válaszát,
Nővéreinkét, a „Koil” dalában?...
Útjára jó kívánattal bocsátják
Az ő kedves Szakuntalájokat.
Hangok a levegőben.
Isten veled, utazz kéjjel hűs folyam part mentiben,
Hol virágzik gyönge lótusz, s a nap égő sugara
Sátoros fák méla árnyát soha átal nem töri,
Míg körötted szende szellő hűs hulláma játszadoz.
Könnyű legyen lábad nyoma, minden lépted lebbenés,
Valahol jársz, liliomból hintse szőnyeg útadat.
Menj uradhoz, menj örömmel, és szíved legyen vidám,
Mert a hol jársz, hol te átmégy, a természet mosolyog.
(Mind ámulva hallgatják.).
Gautami. Leányom, az erdő szűzei (nymphái), kik téged testvéri módon szeretnek, ime boldog kívánatokkal eresztenek útra. Végy búcsút tőlük, illendően.
Szakuntalá. (Illően meghajtva magát és tovább menve, — leánybarátjához, félre.) Bármennyire óhajtom, édes Prijamvadá, viszont meglátni férjemet, lábam még sem akar indulni, most, hogy itt kell hagynom örökre kislyány-korom tanyáját.
Prijam. Nem te vagy egyedül, kedvesem, ki a megválás gyötrelmét érzed. A mint a válás percze közeledik, az egész liget részt látszik venni bánatodban.
Búvában a gímnyáj is te utánad,
Felejt legelni; pávád a gyepen
Elhagyja tánczát; s ím a fák magok
Halvány levélt hullatnak, köny gyanánt.
Szak. Atyám, hadd vegyek búcsút, mielőtt távozom, kedves jázminomtól, a berek holdfényétől. Majd úgy szeretem e növényt, mintha testvérem volna.
Kanwa. Jó, jó, gyermekem; tudom, mily testvérileg szereted e kúszó növényt. Itt van jobbra.
Szak. (odamegy). Édes jázminom, te a kúszó növények pompája, mily öröm nézni, hogy ily szeretettel csüggsz férjeden, a mango fán; de kérlek, bontsd ki egy pillanatra ölelő karjaidat, s öleld meg testvéredet; látod, ő elmegy messze, messze és téged soha sem lát többé.
Kanwa. Szívemnek az volt édes szándoka
Leányom, oly férjhez hogy adjalak,
Ki rád méltó legyen; s ily férfíút
Nyerél magadnak önnön érdemiddel
Hozzá sietsz most, s oly bizalmasan
Fogsz rajta csüngeni, mint jázminod
Szerelmes karját fonja ím ezen
Délczeg mango körűl. Bízd védurára,
Mint én uradra bízlak tégedet
S e pillanattól fogva száműzök
Szívemből minden aggályt sorsodon.
Menj útadra, gyermekem.
Szak. (Prijamvadá-, s Anaszújához). Nektek hagyom emlékül, édes társaim. Viseljetek rá gondot, ha én elmentem.
Mindkettő (könyékre fakadva). Hát minket kire bízol, édes? Ki visel ránk gondot, ha elmégy?
Kanwa. Ejnye, Anaszúja, nem szégyelled? töröld le könyedet. Így kell enyhítni barátotokat, midőn minden segélytek s vigasztalástokra volna szüksége? (Indulnak mind.)
Szak. Atyám látod kedves őzemet? ott legel épen a remetelak mellett. Nem soká leborjazik, már is alig bírja. Ne felejtsd el megüzenni, ha majd anyává lett.
Kanwa. Nem, nem.
Szak. (érzi, hogy valami húzza visszafelé). Mibe akadt a ruhám? (Megfordúl.)
Kanwa. Leányom,
A kisded őz az, tápla-gyermeked.
Szegény kis árva! jól emlékezik,
Hogy mily szeretve, mint gyöngéd anya,
Felfogtad őt s tápláltad önkezedből,
Naponkint rizs-szemet hordván neki;
S ha egyszer-másszor tüske szúrta meg
Száját, mi gyöngéd kézzel ápolád
Balzsammal hintve a vérző sebet.
Hálás növendék! most védasszonyához
Tapadva, némán esd, hogy hadd kisérje.
Szak. Szegény kis őzikém, azt kéred, hogy kisérhess egy szerencsétlent, ki haboz elhagyni társait. Midőn anyád meghalt, mindjárt születésed után, én töltém be helyét, s tulajdon kezemmel dajkáltalak föl; most ez a másik anyád is el akar hagyni s ki fog gondoskodni te rólad! Atyám, légy neki anyja helyett anyja. Eredj vissza, gyermekem, légy az én atyám leánya. (Indúl, sírva.)
Máth. (hallgatózva). Csitt, édes barátom, figyelj egy kissé, kellemes hangokat fogsz hallani a zene-teremből. Valaki gyönyörűen dalol. Ki lehet? Oh, tudom már. Hanszapadiká királyné gyakorolja nótáit, hogy új dallal üdvözölhessen.
Király. Csitt, hadd hallom.
(Egy hang dalol a szín mögött.)
Hányszor csapongtál röpke méh
Csókkal e mango fához itt!
Oh, mért hagyád el kedvesed,
Szíván a liljom ajkait?
Kir. Szenvedélyes egy dal, igazán.
Máth. Érted a szavak jelentésit?
Kir. Nekem hányja szememre, hogy valaha nagy figyelemmel voltam iránta, de aztán elhagytam őt Vaszumati királynéért.
Nem egyszer a kény szűnóráiban,
Midőn szivünk s a gondolat pihen,
Egy szép alak láttára, vagy zene
Halkan lehellett bús zöngelmire
Lelkünk homályos ábránd rezgi át
Titkos borúval és határozatlan
Mégis komoly vágy furcsa érzetével.
Nem meglehet, hogy rég-múlt esemény,
Vagy lételünk más szakjain kötött
Barátság sejtelmes emléke lebben,
Mint árny, ilyenkor a leikünkön át?
Egy tündöklő jelenség
Szállott le, nő alakban, a magasból,
A nimfa-tónál, és fölvitte mennybe.
Halász. Itt van fele pénz, uraim. Megvehetik rajta a mondott virágokat, ha nem elég az, jóindulatjokat megvásárlanom.
1-ső szolga. Jól van; ez a sorja.
Felügyelő. Jó halász pajtás, te igen derék ficzkó vagy, szinte becsűlni kezdelek. Nosza pecsételjük meg új barátságunkat egy pohár italka mellett. Jer a közelebbi csapszékbe, hadd iszunk egyet az egészségedre.
Mind. Jó lesz biz a. (Elmennek.) A király pedig, nagyon is érezve veszteségét, magán kívül van, s vigasztalhatlan búnak adja fejét.
Kir. Ah, Mátali, most lefelé szállunk már, a föld légköre felé.
Máth. Honnan gondolod?
Kir. Mutatja íme a szekér maga.
Zápor miatt nehéz a viselős
Felhő alattunk és a csátaka,
Mely él-hal a nedvért, küllői közt
Játszódva repdes; Indra ménei
Ragyognak a villám szikráitól,
Sűrű köd nyirkositja kerekét.
Máth. Igazad van; a kocsi nem sokára földet ér és te saját országodban lészsz.
Király (lenézve). Mily csodásan látszik a föld, a mint rohanva szállunk lefelé.
Bámulatos látvány! im a hegyek
Hogy tornyosítják hirtelen fejök
A rónaságon, míg taréjos ormuk
Alatt a föld visszább-visszább sülyed;
S hogy nőnek a fák, melyek törzse még
Imént lombos hajukban rejtve volt,
S hogyan terpesztik ágas vallókat:
Ama folyó, mely mint ezüst fonál,
Alig tűnt szembe, már egész özön.
S a földet, íme, mintha óriás
Karok hömpölygetnék az égre föl!
Király. Kimagyarázhatlan vonzalmat érzek e csintalan gyermek iránt.
Mily boldog az erényes jó szüle,
Kinek ruháját por beszennyezi
Midőn hozzá menekvő gyermekét
Ölébe kapja, földről felvevén!
S mily boldog akkor, ha vigan petyeg
Oly édes érthetetlen hangokat,
Fülét bájolva; és ha gyermeteg
Mosolylyal szívét örvendezteti,
Most-gyöngyöző kicsiny fogát mutatva.
Viselvén özvegység ruháit; arcza
Böjttől kiaszva, és hosszú haja
Egyetlen ágba fonva —
„Kelj föl, én férjem, kelj föl. Nem a te hibád. Én gonosz tetteim, melyeket lételem valamely előbbi szakában elkövettem, hozák reám e büntetést.”
Szak. Ah, kedves férjem, az elveszett gyűrű ez?
Király. Az. A mely perczben megtaláltam, megjött emlékezetem.
Szak. A gyűrű benne a bibás, miért hagyta magát elveszítni épen akkor, midőn nagy aggályban valék, hogy győzzem meg nemes férjemet a házasság valódisága felől.
Kir. Vedd vissza, mint a gyönyörű kúszó növény visszakapja virágát, jeléül, hogy a tavaszszal újra egyesűlt.
Szak. Nem, nem; soha sem bízhatnám többé benne. Maradjon férjemé.
„Et similis facies, qualem decet esse sororum”