Minden órám' csüggesztő magányom
Néma csendén búnak szentelem,
Rajtad elmém', ah, törődve hányom
'S könyim' árját iszsza kebelem.
Merre, merre tüntök hű szerelmek,
Mellyek lánczolátok szívemet?
Ha fogjátok forró szenvedelmek
Elborítni lángként éltemet?
Most is karján fényes Ideálnak
Még magasan rengnek álmaim,
Ah, de tündérvárán nem találnak
Méltó tárgyat többé lángjaim.
Fanni, Fanni, mint zephyr utánad
Sohajtásim szállnak untalan,
Szűnj meg egyszer lélekvesztő bánat!
Szív, mért ingerlődöl hasztalan?
Zengtem égi dalt: mint alkonyában
Philomela kertem' bokrain,
'S mind hijában folytak, mind hijában
Bájos hangok lantom' húrjain.
Csillagokra fel remegve sírtam,
'S fényöktől nem jött vigasztalás;
Berken echót fájdalomra bírtam,
'S jajgatásnak szólt csak jajgatás.
Isten hozzád eltűnt rózsapálya,
Isten hozzád elsírt nyúgalom!
Képed' lelkem többé nem találja,
Dúló vészként zúg a' fájdalom.
'S bár a' kor, borítva fátyolával,
Tőle messzebb messzebb elvezet,
Rám világít lobbanó fáklyával,
S visszavonz a bús emlékezet.
'S ah reményem' mindegyik virága
Újra fonnyad szellemkebelén,
Újra sűlyed a' szív' boldogsága,
'S régi sebben újra vérzem én!
'S míg a' gyötrelemnek visszérzése
Százszorozva tépi lelkemet:
Képzetemnek vészhozó lengése
Gyújt és kínos álmokkal temet.
Szállj homályba, 's húnyj el fátyolodnak
Éjjelében bús emlékezet!
Álmaid ha lassan alkonyodnak,
Nyúgalom tán nyújt még hű kezet.
Nyájas arczod visszasúgárzása
Enyhe fény a' boldog' napjain;
Nékem, ah, csak Lethe' áradása
Hoz segédet kínom' lángjain!