Mikor feljött a Fiastyuk
az éj kéklő mezejére
csókot leheltem kezére,
puha, fehér kis kezére.
És azt mondtam: "Szép virágom,
tűnjék el most, mint az álom:
zárja be az ablakát.
Pá szép álmom, jójszakátl"
S ő felelte mosolyogva,
az arcomhoz lehajolva:
mint ahogy a virágzó lomb
a bokorról szól susogva,
- Szép álmokat, jójszakát!
Álmodó csend űl a falun,
Álmodó fák közt ballagok.
Csak a fénylő hold van ébren,
meg a ragyogó csillagok.
És én mindhazáig hallom,
hallgatom a kedves szavát,
mint valami éji zenét:
- Szép álmokat, jójszakát!
Hallom, hallom és hallgatom,
mint valami éji zenét,
mely a csöndes messzeségből
zengi bűvös lágy énekét.
Hárfák, hegedűk hangzata,
miket szellő elkapogat, -
az ő boldog zengő hangja:
- Jóéjszakát, szép álmokat.
Kisér, jön velem e zene
félig földön, félig égben,
holdfényben fehérlő házak,
holdfényben sötétlő fák közt
az éjjeli csöndességben;
kisér úton, kisér házban.
S én hallgatom édes lázban.
S hogy lehúnyom a szememet,
akkor is még egyre zeng,
mikor már a lelkem fenn az
álmok szép egébe leng:
az ő szelíd, meleg hangja
egyre súgja és susogja:
- Jóéjszakát, szép álmokat!