Kizöldült a mező. Megindult az erdő.
Elmosta az útat a tavaszi esső.
Elmosta a nyomát az én kedvesemnek:
ifjú legények közt a legkedvesebbnek.
Beh nehezen várom tavasz elmúlását!
Tavasz elmúlását, búza aratását.
Napraforgó-virág teljes kinyílását;
legény-vitézeknek hazafordulását.
Elhervadt a mező. Hullong a falevél.
Messze idegenből a had is visszatér.
Csak egy legényt várok. Csak egy legény nem jön.
Elmaradt, ott maradt az idegen földön.
Tarna vitéz hol vagy: fődben-e vagy égben?
Akár ég, akár főd, gyere rózsám értem!
Vigy el éngem akár az égi hazába,
akár pedig fektess síri nyoszolyádba.
Holdvilágos éjjel ki kopog, mi kopog?
- Gyere ki galambom: itt vagyok, itt vagyok!
Fehér a paripám, csendes a járása,
mint az őszi szellő esti susogása.
Felöltözik a lány ünnepi fehérbe.
Rozmaring-koszorút illeszt a fejére.
Így találták reggel holtán az útfélen:
piros csizmában és ünnepi fehérben.