Legénység, óh rideg legénység,
Testtel lélekkel únlak tégedet,
Zsémbelve járok udvaromban,
Haszontalan keresve életet.
Van-e még ember, nem tudom, mert
Szavamra minden csak visszhangot ad;
Szobám poros, ágyam hideg, bús,
Örömmel csak vén házi eb fogad.
Kertem giz-gazt terem virágúl,
És elhagyottság a világba űz,
De fáraszt csak zaja, nem nyugtat
És vissza-visszaint a házi tűz.
Ágyamban forgok hosszú éjjel
És reggelig azon gondolkodom:
Mi kellene nekem, hogy jobbra
Fordulna e jajos állapotom.
Megvan, tudom, kicsiny csinos nő,
S eszméimet tovább ha követem,
Minő legyen, hogy nézzen az ki,
Kisül, hogy olyan mint szerelmesem.
Akkor nem kell éltet keresnem
A mostan oly hangatlan udvaron,
Tövis helyett virág terem majd
Kertemben és szivemben, jól tudom.
Megértem, hogy nem visszhang minden,
Nem űz világba kínos gondolat,
Ha megjövök, csókkal fogad majd
És általmelegíti ágyamat.
Míg hogyha únni kezdem üdvöm, vagy
Mert ember szivnek megnyugvása nincs,
Kissé megkínoz, s hogyha békél,
Ujból érzem, hogy szíve mily nagy kincs.