Csintalan, és mégis kedves vagy, lányka, szivemnek,
Megjátszál dévaj, s én mosolyogva türém.
Emlékszel, mi időn ama hűs estalkonyi órán
Kerti lugastok alatt lágy mohaszéken ülék?
Nem tagadom, hamis én magam is, meglepni lesemből
Vágytalak, és édes csókot orozni menék.
"El kell jönnie már, lehetetlen késnie" mondám,
S a galyrések közt tétova nézdegelék.
S íme, az ajtó megnyilik, és te danolva lebegsz be,
A lugas árnya alatt én merevedten ülék.
Elfojtám lélekzetemet, mert észrevetetni
Féltem, s annyival, ah, jobban ütött kebelem,
Zsenge virágidhoz sietél, majd vizsga szemekkel
Szertetekintgetvén, a lugasárnyba menél.
Némi gyanús sejtés látszott ébredni legottan
Benned, mert figyelél egy helyen állva soká.
És meg kell vala sejtened a mohapamlagon engem,
El csak azért mehetél a hüvös árnyak alól.
Elmentél, szemeim s vágyam kísértenek, ám te
Visszajövél ismét, de kivül a lugason:
Könyv vala jobbodban, s papiros göngyelbe tekercselt,
S mintha keresnél mit, tétova jára szemed.
Már mohaszékem előtt állál, és nem vala köztünk
Lúgaskarzatnál semmi egyéb akadály:
Én égék s fázám, te pedig tettetve beszólál:
"Kertészbácsi, beh mély szunnyadozásba merült!
Fűvészkönyvét ím mért hagyta heverni amottan,
És e répamagot még se vetette-e el?"
Igy szólál dévaj hangon, s karfára letévén
A könyvet s göngyöt, elsuhamodva futál.
"Balga leső! - szólék ekkor feddődve magamhoz:
Tőled az égből jött alkalom így repül el.
A papirost azután s könyvet vizsgálva tekintem,
S oh főtől talpig csintalan elmü leány!
A könyv enmagamé volt, Himfi szerelmei, hoztam
Kertben unalmas időt, míg jövesz, űzni vele.
S a papirost cukrászcsemegékkel töltve, tenéked
Szántat, az illatozó hársak alatta hagyám.
Nem viszed el, dévaj, bünödet, nem; meglakol érte
Gúnymosolyú ajkad, nem hagy el engem az ég.