Nem földi ösztön, mely magát emészti,
S czélnál is kétkedő homályba dől,
A szivet birtok közt uj vágyra készti,
S mérget ráz ön virági kelyhiből,
A bút komordan akkor is tenyészti,
Ha rég kivált kisértő fényiből,
S nem hű karral, mint egykor fenn igére,
Mirígy tűzzel sujt a küzdő sebére;
Nem játszi kény, mely a port vonzogatja
S hiú gőzén vakon csügg a közlét:
A szép- s nagynak felséges hódolatja
Érinti a lantos meleg keblét;
Dicsőn mereng jós lelke villanatja,
S áttörve a jelen ködéjjelét,
Az égi szűz bájtegzét nyujtja néki,
S tavaszt lihegnek lelkesült vidéki.
Mosolygva tűn fel kedves ideálja,
S érzelmi lágy körében szentesül;
Szelíd néztén az ég nyíltát csodálja,
S édes titkának jegyzi frigyesül,
Tisztább tetőkre nyúl a rózsapálya,
S ezer vidám alakkal népesül.
S imádtam a hivet, kiért hevülve,
Kiesb virányokon lebdes körüle.
Örömhitté vált gyermek bizodalma
Szívét örök malasztal élteti.
Szeret: habár a sors kemény tilalma
A drága lényt kerülni kényteti.
Önáldozása lesz csendes jutalma,
Melyet forrón ahítva képzeti
Minden kis tárgyra tündérszínt fuvalnak,
S dicsét vallják a lelki diadalnak.
S mit a kebel mély rejtekébe zára,
Reszketve kél a lantnak húrjain;
Szent lángban tévedez reménysugára
Az érzemény titkos hullámain.
Andalgva néz fel távol csillgára
S felleng a dal kéjelgő szárnyain,
S míg erdőt-berket tölt zengése bája,
Édes megnyugvás ömledez reája.
Egy kép körül édelg a biztos ének,
S rokon szívhez simúlva hangjai
Szerény tanúit gyöngéd érzetének
Viszonzva lengetik honpartjai!
S felette bár sötét felhők gyülének,
Lezúgnak a vad kor viharjai,
Merészen áll a fergeteg dühében:
Kezébe' lant, szerelme lángmelyében.
S a mit teremtve-áradó hevére
Kegyajkin a képzés lehelt vala,
Merész iránya érdemczélhoz ére,
S vígan dereng a szépnek hajnala:
Nem vágy azért fénykoszorút fejére;
Nem ő, a kedves éljen általa,
Mint istennéje a késő időnek:
Felejtett sírján bár moh s tüske nőnek.