Kihalnak ősi, büszke rendek,
elpusztul a királyi ház,
de a természet mégse retteg,
fa- s ón-lomokra nem vigyáz.
Ám a Kossuth-sarj él örökkön,
fejök fölött száz csillag ég;
s ha dúl a pallós és a börtön,
felkél a hérosz-ivadék.
A természetnek lángja nem hűl,
mert változatlan célja lent
s ha a silány dőzsöl, a mennybül
jő a próféta és a szent...
Ő volt az úr szent trombitája,
mint ébresztő parancsa szállt.
Győzött a lánc? E hang — hiába! —
túldörgé a láncot, halált!