Futott a csatából Mátyás király fia:
Kinizsivel nem is lehetett vívnia.
Fejét csak éjfélkor mosta ki a vértől.
S akkor keserű könny csordult a szeméből:
Óh elvakult nemzeti Kígyószívű papok!
Apám emlékére de rátapodtatok!
Legyen hát az áldás, amint imádkoztok:
idegen a király, ha idegent hoztok!
idegen! idegen! ki magának kapar!
aki sohse mondja: Nemzetem a magyar!
Panaszodra siket, vigaszodra néma,
lelkében is balog, nagy lépésre béna!
Ha édesnek mondod, érezd keserűnek,
ha apádnak mondod, mostoha-kezűnek,
s ha mondod: a király a leghívebb barát,
ellenséges fogát vicsorítsa reád!
Bánatot szántsatok! Könnyeket vessetek!
Mátyásról sóhajtva így emlékezzetek!
S ha kínja nőttével sörényét borzolván
megrázná a láncát a fölkelt oroszlán,
sápadtan írja le az idők írója:
"A magyar szabadság fája a bitófa".