Ki bántja a magyar hazát,
Ki a magyart? - jaj neki!
Jaj tinéktek ti hazánknak
Újabb ellenségei!
Tudjátok-e, hogy magyart még
Egy ember sem bitorolt?
Bűntetőnk nem földi ember,
A magunk istene volt!
Régen volt az, körülbelül
Háromszáz esztendeje,
Mikor a magyart Mohácsnál
Elátkozta istene
Elátkozta s megfogadta,
Hogy mindaddig bünteti:
Mig saját javára meg nem
Tanul egyetérteni.
Régi dolog, hogy a magyar
Soha egyet nem értett,
Hej! sokat köszönhet ennek
A török, cseh és német.
Ezért adta istenünk a
Háromszázas láncokat,
S holmi szedett-vedett néppel
Veregette orrunkat.
De azonban egyet gondol
Az uristen odafenn:
"Tud-e már egyetérteni
Az én magyar nemzetem?..."
S ugyanazon hóhérokkal
Verette le láncait,
Kikkel oly soká büntette
A magyar nép vétkeit...
Föláll most a szabad magyar,
S lenézvén hóhérait,
Meg-megrázogatja olykor
Zsibbadt, izmos karjait.
És azt feleli kevélyen:
"Véletek nem harcolok;
Béres hajduim igen - de
Uraim nem voltatok!
Aki rabságomban engem
Bántani mert - gyáva volt;
Az elég szemem fényétől,
Mint napsugártól a folt.
De meg lesz tanitva - ki most
Szabadon megtámadott. -
A magyarok istenére
Aki felszabaditott!"
Így beszél a magyar ember,
Ki habár nem ölt - kiált,
Miként szájas ellensége, -
De a harcra készen áll.
És azt kérdi: ki bánt - hazám?
Hány ellenség háborgat?
Van még egypár csöpp magyar vér,
Élni fogsz, míg benne tart!...