Kezd már tombolni az őszi vihar,
Meg-megczibálja a fák üstökét,
És szerteszórja a leveleket,
Miket pusztító keze leszakít.
Nyögdelve hajlong a fák dereka,
És reszket rajtok valamennyi ág,
Egy-egy sóhajtás, oly hosszú, nehéz,
Mint haldoklóé, vonul rajtok át.
Hisz haldokolnak, mert most hagyja el
Őket az élet, a tavasz jele:
A zöld levél, az árnyas lombozat,
Mit letép róluk az ősznek szele.
Fölöttem is már őszi ég borong,
S lelkem zilálja őszi fergeteg . . .
Letép-e róla minden örömet,
Miként a fáról a leveleket? — —